Lapítsd azt a PET-palackot!

Szerda reggel olyan képpel álltam a Boráros téri neonzöld terminál előtt, mint egy négyéves kislány, aki nem kapta meg a beígért csokikáját. 

Korábban már a Metropolban is beharangozták  a budapesti közbringarendszer 2014 tavaszi indulását, és én ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy a héten ki is próbálom az egyik almazöld bringát, hogy személyes tapasztalattal gazdagodva írhassak a MOL Bubiról. Igyekezetem azonban hiábavalónak bizonyult, mert a nagy híresztelés ellenére a rendszer szoftverhibák miatt még mindig tesztelés alatt áll.

Mi is az a Bubi?

Más európai országokban már régen nem újdonság, itthon még rá-rácsodálkozunk a közbringarendszerre mint újabb közlekedési alternatívára. A BKK és a MOL által közösen üzemeltetett lehetőségről van szó – egyelőre csak Budapest belvárosában. 

A Bubi lényege, hogy az egymástól 300-500 méternyire telepített dokkoló állomásokról bárki, aki az erre kiváltott érvényes jeggyel vagy bérlettel rendelkezik, ki tudjon venni, majd használat után (lehetőleg ép állapotban hagyva) bármely más dokkolónál le tudjon tenni bringákat. Ez nemcsak hogy segítség lesz a nagy dugókban, de egészségesebb és zöldebb módja is a közösségi közlekedésnek; a hagyományos járművekkel való együttes használata pedig jelentősen felgyorsíthatja a menetidőt.

A bringás társadalom menőbb, mint az autós 

Miért is?
Mert aki kerékpárral közlekedik, időt és pénzt takarít meg: nincsen dugóban várakozás vagy feleslegesen elböfögött (egyre dráguló) benzin.
Mert környezetbarát. A biciklizés költséghatékony módja a fosszilis energiák okozta környezetszennyezés visszaszorításának, amely nem mellesleg több halált eredményez, mint az összes közúti baleset a világon.
Mert egészséges! A rendszeres testmozgás egyik legélvezetesebb formája lehet a munkába járás egy új útvonalon, egy kedves kis biciklin, és máris tettünk valamit fittségünkért és a hátsó felünkért.
Mert egy ilyen társadalomban jobb az életminőség. Az autós-szmogos várossal ellentétben egy gyalogosoktól és kerékpárosoktól nyüzsgő központban sokkal több kulturális eseményre van igény és lehetőség. A tisztább levegő mellett pedig bónuszként a kiskereskedők és üzletek is több keresetre tehetnek szert, új munkahelyek jönnek létre.
Mi magyarok sajnos soha nem példamutató életmódunkról voltunk híresek, azonban a tény, hogy a biciklizést népszerűsítő Critical Mass tavaly került utoljára megrendezésre, mert kitűzött célját elérte (nagy lökést adott egy bringabarát infrastruktúra kiépítéséhez), mindenképpen pozitív irányú változás. Ennek betetőzéseként értékelhető a MOL Bubi rendszer kiépítése is. Pálinkázni meg tekerés után is lehet.

Kívánom, hogy a Bubi minél hamarabb rendelkezésünkre állhasson, hogy beburkolhassam azt a csokikát, amire már egy hónapja várok. Egyelőre kénytelen voltam beérni a kettes villamossal. 

A klímaváltozást kezelő intézkedésekkel már úgy tűnik, régen elkéstünk, de jobb későn, mint soha alapon olyan találmánnyal rukkolt elő egy idahói házaspár, amitől lemegyünk hídba.

A háztetőkre szerelhető napelemekről már sokat lehetett hallani, azonban speciális paraméterekkel rendelkező testvérük igencsak felkelti a figyelmet: akár 113 tonnát is elbír, ha kell. Nem másról, mint a Solar Roadways projektről van szó, mely tulajdonképpen napelemekből álló útként – a hagyományos aszfaltot lecserélve – energiát termelhet a városoknak. Előnye, hogy akárhol telepíthető „a Nap alatt” – országútként, járdaként, parkolóként és bicikliútként is egyaránt. Használata megtérül, hiszen minden, az utakhoz kötött házat vagy irodát ellát energiával.

Egy húsz négyzetméteres parkoló például ideális körülmények között akár 5200 watt áramot is képes termelni.

A napelemes utak nem csak hogy kiváltanák a villanyvezetékeket, de beépített ledeik segítségével reklámok és útjelzések is gombnyomásra megjeleníthetők, ami dizájn szempontból sem utolsó.

A téli mínuszokban az intelligens napelem-utak fűtéssel gondoskodnak a felület csúszásmentességéről és a fény akadálymentes begyűjtéséről. (A jobb sávon bekapcsolták a fűtést, a balon nem.)

A hab a tortán, hogy mindezt újrahasznosított anyagokból építették meg, ahol csak lehetséges volt ezek használata.

A 2009 óta kísérletező házaspárpár – Scott és Julie Brusaw – forradalmi találmánya már minden környezetvédelmi ötletnek járó díjat bezsebelt, jelenleg az indiegogon keresztül lehet támogatni elképzelésüket, hogy a prototípusok után a Solar Roadways végre elérhető termékké válhasson.

Ha itthon is lehetséges volna az utak napelemesítése, többet nem hallanánk azt, hogy „kátyúszezon”.  

Egy rakás okos idézet szól arról, ha kíváncsiak vagyunk egy ember valódi jellemére, csak hatalmat kell adnunk neki. Negatív történelmi példák helyett azonban vegyük Leonardo DiCapriót, aki ugyan nem küld tízmilliókat a biztos halálba, viszont annyi pénzzel rendelkezik, amennyivel a legtehetségesebb hollywoodi sztároknak illik. Hogy hogyan jön ide a hatalom jellemformáló ereje? Nos, a Wall Street farkasa nemrégiben 10 millió dolláros öko-barát ingatlant vásárolt magának Greenwich városkájában.
Leo igazi „zöld”, ha luxusról van szó. Elszánt híve a Fisker Karma hibrid sportautóknak (egy ilyen járgány büszke tulajdonosa), és Battery Park City-ben lévő ingatlana is öko-barát paraméterekkel rendelkezik. Legújabb szerzeménye a legmodernebb technológia remeke: az újrahasznosított anyagokat is tartalmazó fenntartható, az egészséges életmódhoz tervezett szuperlakásról van szó, melyben a C-vitaminos zuhanyzó, a testtartástól függően változó padlófűtés és a személyes bioritmushoz igazított optikai világítás olyan alapdolog, mint az egyszerű embereknek a vécépapír. DiCaprio még ha mocsok gazdag is, legalább egy hangyányit odafigyel a környezetére, és ez mindenképpen figyelemre méltó.

Egy kicsit a passzívházakról

Ugyan már nálunk is egyre több épül belőle, mégsem tudunk eleget róla. A passzívház a legkomolyabb mérnöki munkával megtervezett, a környezetet legkevésbé megterhelő, minimális energiafelhasználású épülettípus. (Ha már mérnöki precizitásról van szó, azon nem is kell csodálkozni, hogy az ötlet és az első megvalósítás Németországból származik. A passzívház-szabványokat és a minősítéseket mai napig az 1996-ban alapított Passivhaus Institut kezeli.)
Amitől más, mint az átlagos lakóházak, melyekben napjainkat tengetjük:
– extra vastag hőszigetelés (50 cm vastag falak és háromrétegű ablakok);
– nincsen hagyományos fűtésrendszer és kémény (szegény Mikulásnak új módszer után kell néznie), helyette van nagy hatékonyságú szellőztető berendezés hőcserélővel és földhő hasznosítással;
– hőhídmentes szerkezet;
– egész évben ideális és állandó hőmérséklet, friss levegő szellőztetés nélkül;
– allergiások figyelem – szinte pollenmentes környezet és minimális rezsiköltség.

Itthon az első, a német előírásoknak megfelelő passzívházat 2009-ben adták át Szadán. A tapasztalatok szerint egy ilyen típusú ház megépítése 20 százalékkal kerül csak többe, mint egy hagyományosé, és a többletköltség akár nyolc éven belül megtérül.
Úgy tűnik, az új trendek az egyre látványosabb épületek tervezése helyett a fenntarthatóság irányába haladnak, különösen most, hogy erősen fogytán vagyunk a hagyományos energiaforrásoknak, és a klímaváltozás kérdéskörét lehetetlen megkerülni. 

Hollywoodi „gríntím”

Az amerikai álomgyár környékén sertepertélők közül nem csupán DiCaprio utazik zöldben. Évekkel ezelőtt már Brad Pitt is észrevette, hogy a fenntarthatóság terén elég pocsékul állunk, és igazi vezéregyéniséggé nőtte ki magát, ami a jótékonykodást és az élővilág megóvását jelenti. UNICEF nagykövet, zöld-aktivista állatvédő, aki a fenntartható életmód és az öko-barát épületek elszánt támogatója is. Pitt annak a „Make It Right” nevű szervezetnek a társalapítója, mely ökolakásokként újjáépítette a Katrina-hurrikán New Orleansi károsultjainak elpusztult otthonait. Mindezek után Angelina Jolie-val az afrikai vadvilágot támogató két millió dolláros adományuk már igazán semmiség.

Sztárok, akik szép vagyonukból nem restek áldozni a fenntarthatóság és a környezetvédelem oltárán: George Clooney, Gisele Bündchen (Leo excsajaként ez el is várható), Robert Redford, Meryl Streep, Natalie Portman, Sting, Colin Firth és még sokan mások.

Egy ideális jövőben mindenki passzívházban él Leonardo DiCaprio hologramos portréjával a nappali falán, biosalátát majszolva és azon kacarászva, hogy azok a kis butusok száz éve még az utcát fűtötték, és fizettek is érte.

Sokszor mondják, hogy oda kell figyelni a fiatalokra, mert az ő kezükben van a jövő alakulása. Az Y és Z generációról szóló kutatások, riportok és cikkek zápora kopog a homlokunkon, melyekben előszeretettel emlegetik az ifjúságot flegma virtuálzombikként, akik utálnak olvasni és hatalmas egójuk beragyogja az egész világhálót.

A kutatási eredményeket megcáfolni nem kívánom, de az alábbi bejegyzésben egy olyan helyre nyújtok betekintést, amely zöld oázisként tűnik ki a közösségi hálók és a poroszos oktatási rendszer alkotta sivatagból.

A Sashalmi Waldorf Iskolánál tett látogatásomkor arra voltam kíváncsi, hogyan viszonyulnak a mostani waldorf-diákok a fenntarthatóság kérdésköréhez. (Már csak azért is hozzájuk fordultam, mert az állami iskolákban az a legzöldebb tevékenység, mikor évente egyszer elzavarják a kölköket papírt gyűjteni. Tisztelet a kivételnek.) Nyolc évem nagy részét – waldorf diákként – kreatív, optimális esetben a szabadban eltöltött tevékenységekkel töltöttem. Az iskola egyik különlegessége, hogy a tananyag részét képezi a hagyományos órák mellett a festés- és rajzóra, kézimunka, fafaragás és kertművelés.  

Sok minden változott azóta, hogy csámpás kamaszként kisétáltam a zöld kiskapun. Hogy emlékezetemet felfrissítsem, a hetedikes osztály felét (a másik fél kézimunka órán alkotott) elkísértem kertművelés órára a fiatal és nagyon lelkes tanárnőjükkel, „Krisztinénivel”. A kora tavaszi idillt kihasználva a közeli Kiserdőbe mentünk, ahol a fiúk feladata a vékony, kidőlt fák begyűjtése és feldarabolása, a lányoké virágkeresés volt. A faanyag az iskola kerthelyiségében kialakított ágyások széleihez, a kis virág – kis téli zöld meténg – pedig ültetni valónak kellett.
Az első és legszembetűnőbb jelenség az volt számomra, hogy a fiatalok együtt, egymást segítve álltak neki megoldani a felmerülő feladatokat. Ezután pedig azt sikerült realizálnom, hogy korosztályukat megszégyenítve, örömüket lelték a munkák elvégzésében. (Az én öcsém most 15 éves, állami iskolákba jár, mióta elhagyta az ovit, és bátran kijelenthető róla, hogy csak akkor állna neki kertészkedni, ha a gépét kilógatnám az ablakon. Vagy még akkor sem.)
A Krisztivel történt beszélgetés közben az is kiderült, hogy az iskola udvarán lévő sziklakerteket és a veteményest is a gyerekek készítették, és a kertművelés része a jól megérdemelt piknik is, mikor a beérett zöldségeket az óra keretén belül jóízűen megebédelik. Összegzésként tehát kijelenthető, hogy az elsődleges szempont nem a száraz tudnivalók betanítása – vetésforgó, mikor metszd a rózsád –, hanem a közösségi tevékenység élménye és a munka eredményében való öröm. A természetben történő bárminemű foglalatosság pedig indirekt módon pozitívumként rögzül, tehát a most tizenéves gyerkőcök nagy eséllyel lesznek természetszerető (és a környezetükre odafigyelő) felnőttek. – Szüleik körében nagy népszerűségnek örvend  a Hangák mozgalom, melynek lényege, hogy hazai és környezetbarát gyártókkal együttműködve árusítják a tisztító- és ápolószereket. A Hangák jelen van az iskola vásárain, de online is lehet rendelni tőlük. 

Hogy jobban belelássak a srácok gondolataiba, arra kértem őket, rajzolják le, szerintük hogyan fog kinézni a világ, ha
A – az emberi tevékenység nem változik meg a Földön;
B – az emberi tevékenység/lét valamilyen oknál fogva jelentősen módosul. Alternatív jövőképek is rajzolhatók.
A választást és a kész művet szóban is meg kellett indokolni.

Lássuk hát a rajzokat!

 Kibontakozó növényvilág két ötödikes lány rajzán

A fenti rajz készítője hatodikos fiú létére töredelmesen bevallotta, hogy nagyon szereti a Mi lenne, ha... ? sorozatot, és itt azt a lehetőséget ábrázolta, mikor a Föld kikerül a Naprendszerből. A légtéri gázok folyadékká fagyva, meteorként csapódnak be a talajba, az életben maradt embereknek pedig nem lenne más esélyük, csak a geotermikus energia.
Elég durván hangzik!
Alul egy hatodikos lány rajzát láthatjuk a globális felmelegedés okozta vízszintemelkedésről.

Fent: "Az lenne a legjobb, ha az egész emberiség kihalna!" Hetedikes fiú rajza az eldzsungelesedett Eiffel-toronyról.
Lent: nyolcadikos lány rajza a hegyoldalba felszerelt napelemekről, melyek energiával látják el a várost.

 A két hetedikes fiú nem sok szépet ígér nekünk. 
Lent: "Azért ezt választottam, mert ezzel a hangulattal lehet izgalmasabb rajzokat készíteni." Ez is egy fontos szempont, és azt hiszem, egyet kell értenem vele. 

 Nyolcadikos lányok lehangoló jövőképe.

Fent: a nyolcadikos lány (aki nem mellesleg saját patkánnyal rendelkezik) arra hívta fel a figyelmet, hogy az emberek bele sem gondolnak, mekkora hatással vannak az ártatlan élőlényekre. 
Lent: hetedikes lány rajza arról, hogy a globális helyzettől függetlenül először mindenki a saját háza táján tartson rendet. Az esővíz összegyűjtésével és komposztáló kialakításával ez nem is olyan nehéz. 

A suli kapuját immár csámpás felnőttként elhagyva arra jutottam, hogy a Z generáció nem minden tagja üresfejű, kefehajú vagy éppen seherezádé ruhás netfüggő zombi. Olyan fiatalokkal és közösséggel találkoztam, akik saját gondolatokkal rendelkeznek, és még sokat tehetnek a világ változásaiért. 

Eddig sem volt nagy titok, hogy a skandináv országokban az életszínvonal és az általános megelégedettség miatt az emberek nem azon rágódnak reggeltől estig, miből fognak megélni a következő hónapban, hanem lehetőségük nyílik nagyobb látószögben figyelni a világ változásait. Ennek egy szép példája az április 24-én megrendezett Copenhagen Fashion Summit, a fenntartható divat képviseletében megrendezett szakmai legek csúcstalálkozója.

Az esemény fő támogatója nem más, mint a dán koronahercegnő, Mary Elizabeth Donaldson. Ruhája – melyet a dán Design Remix tervezett számára – vadiúj volt, anyaga azonban szigorúan újrahasznosított, zipzára pedig egy régi darabból való. Egy ökodámának méltónak kell lennie ahhoz, amit képvisel, naugye.

A CFS már csak azért is a világ egyik legjelentősebb, a fenntartható divattal foglalkozó találkozója, mert több mint ezer kreatív igazgató, politikus és divatipari döntéshozó jelent meg rajta, többek között Marie-Claire Daveu is, aki a Kering csoport fenntarthatósági igazgatója és tulajdonosa – magáénak tudhatja a Stella McCartney-t, a Guccit és többek között a Saint Laurent-t is, tehát elég jelentős befolyással bíró személyiség. (Azt hiszem, el tudnám viselni, ha pl. a Gucci felett kéne anyáskodnom!) Daveu céljai közé tartozik 2016-ig a brandek teljes átállítása a fenntartható működésre, beleértve az anyaghasználatot, az ökocsomagolást, -bolthelyiségeket és -irodákat is. Mondandóját komoly üzletasszonyhoz méltóan zárta: „Staying silent and doing nothing is no longer acceptable”. /„Csöndben maradni és tétlenül ülni többé már nem elfogadható.”/ 

A finn Marimekko műanyag palackokból újrahasznosított poliészterrel is dolgozott. Ez már valami!

 Livia Firth inkább az érzékenyebb lelkületűekre kívánt hatni drámai mondanivalójával. (Firth a Green Carpet Challenge megalkotója – mely mozgalom megnyerte magának a Guccit, Victoria Beckhamet és a Chopardot is, és amely a „green fashion”-t népszerűsíti.) Kifordított zakóban lépett az emelvényre, ezzel hívva fel a figyelmet az egy éve, a bangladesi Rana Plaza ruhagyár összeomlásának következtében elhunyt munkásokra, akikről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. 

Te már egy használat után is kimosod a ruhádat, ráadásul 60°C-on? Akkor Stella McCartney alaposan eldumálna veled! Egy új ruhacímkézési rendszer bevezetéséről, a Clevercare-ről szólalt fel, melyet a Ginetex-szel (a kezelési címkék tulajdonosa) együtt hoztak létre annak érdekében, hogy a divatot egy fenntarthatóbb irányba tereljék. A kevesebb mosás és nagyobb odafigyelés megóvja a ruhákat, és nem mellesleg vizet és energiát spórol. Vasalni meg csak akkor vasalj, ha egy zuhanó repülőn az életben utoljára még nőnek akarod érezni magad. (A férfiak is.)

Vanessa Friedman újságíró a New York Times-ban nemrégiben megjelent cikkében komoly kritikával illette az elavulásra épülő divatvilágot. – Jaj neki, ha egyszer egy, a kapitalizmust áldó multicég bérelte verőember elkapja! – Szerinte elfogadhatatlan, hogy a tervezők évente legkevesebb hat kollekcióval rukkolnak elő, a kiskereskedőknél pedig hetente cserélődik az árukészlet. A fenntartható divatfogyasztás megoldását a kapszula gardróbban látja. Az örök darabok alkotta ruhatárban mindig elférnek ugyan a szezonális kiegészítések, ugyanakkor az alapdarabok soha nem mennek ki a divatból. Milyen igaza van.  

Nekünk itthon mit jelenthet ez? Annyi bizonyos, hogy a hazai tervezők is kísérleteznek újrahasznosított anyagok felhasználásával – a USE Unused tervezői 2008-ban újrahasznosított bambuszból és tejrostból készült textileket használtak. 

És mi, vásárlók, mit tehetünk? Vanessa Friedman gondolatmenetét folytatva valóban egyre időszerűbb újraértelmezni a divat fontosságát, és talán át kéne helyezni a hangsúlyt az örök és múlhatatlan darabokra, melyeket még mindig egyszerűbb szezonális trendekkel kiegészíteni.
Chanel kis feketéje sem véletlenül vált örök favorittá. 

Copenhagen Fashion Summit 2014 from Nordic Fashion Association on Vimeo.

Egy globálisan felmerülő, az emberiséget komolyan veszélyeztető probléma egyéni szinten érdekes módon csak érzelmi/érdeki szempontból megközelítve válhat fontossá. 
Pontosan így történt ez velem is.

Csak áltatnám magam (és mindenkit, aki ezeket a sorokat olvassa), hogy környezettudatosnak születtem. Sok-sok évig még fel is bosszantott, ha valaki meg kívánt győzni arról, hogy ne használjak spray dezodort, mert kilyuggatom az ózonréteget, és hogy a papírt ne gyűrjem bele a szemetesbe, mert erdők pusztulnak ki a hanyagságom miatt. Középiskolában még pályázatot is hirdettek a témakörben, a lényeg az volt, hogy „újraértelmezett anyaghasználattal” – szemétből – tervezzünk működőképes használati tárgyakat, ruhákat, vagy bármit, ami eszünkbe jutott. Az efféle pályázatokon persze nem kötelező, de mindenkinek ajánlott részt venni. Ennek megfelelően a diákság nagy része utálta is – velem együtt –, hiszen a szakórákon kötelező volt ezzel foglalkozni az egyéb, régebb óta futó tevékenységek mellett. 

Kapcsolatom a bolygónk megmentéséért folytatott harccal akkor sem mélyült el, mikor a kereskedelmi tévék híradóiban bárgyú befejezésként állatkerti szenzációkról számoltak be, miszerint egy-egy kihalásban lévő faj egy új állatbébivel gazdagodott. A szemétszedő akciókról és az aluljárókban letámadó aktivistákról már ne is beszéljünk.

Érdekelt viszont a lakberendezés és a barkácsolás. A mai napig arra törekszem, hogy éppen annyi tárggyal rendelkezzem, amennyi feltétlenül szükséges a fennmaradásomhoz, nem többel. Ezzel párhuzamosan megőrjít, mikor szüleimet meglátogatva újabb és újabb ránk sózott lomokat és ruhákat találok az amúgy is zsúfolt és nem praktikusan kialakított házban. Szépen lassan szelektálási mániám lett, mindent ki akartam dobni, amit nem használtunk vagy csak útban volt. Kisebb mennyiségeket csak a szemetesbe, nagyobbakat a lomtalanításra. Ez ment egy rövid ideig, aztán beláttam, hogy van az a mennyiség és anyagfajta, amit nem lehet csak úgy kidobni. Ez a folyamat párhuzamosan zajlott Budapest szelektív hulladékgyűjtő szigeteinek kialakításával, így lassan felfedeztem, hogy a több kilót nyomó általános iskolás füzeteim kiválóan elférnek az utcában található papírgyűjtőben. A hab a tortán az volt, mikor szembesültem vele, hogy a megunt ruhaneműket is összegyűjtik rászorulók számára, tehát a sok év alatt felgyűlt, másoktól kapott, de soha nem hordott darabokat van hova vinni. A „kidobálós” szokás odáig vezetett, hogy komolyan érdekelni kezdtek azok a gyűjtőhelyek, ahova lelkiismeret-furdalás nélkül el lehet vinni a veszélyes hulladékokat, az üvegeket és bármit, amire nincsen szükségünk. A szelektálók mennyországa azonban akkor jött el, mikor a nagyszüleim házába költöztem egy időre, ahol a több tíz év alatt összegyűjtögetett kacatok kazlai fogadtak. Hetek teltek el úgy, hogy csak ezzel foglalkoztunk. Papírhegyeket a papíros kukába, flakonokat és nejlonzacskókat a műanyagos kukába, több zsáknyi lejárt gyógyszert a patikába, növényi hulladékot a növényi hulladékgyűjtésre, ruhákat a rászorulóknak, a több száz üveget az üveggyűjtőbe, fáradt olajat a benzinkútra, lomokat a lomtalanításra. Ez alatt a pár hét alatt olyannyira örömömet leltem a ház átrendezésében és kitisztításában, hogy észre sem vettem, mennyire tudatosan válok meg a hulladékoktól.

Itt kell visszakanyarodnom mondandóm elejéhez, miszerint rá kellett jönnöm, hogy az embereket borzasztóan nehéz megszólítani!  Egyénenként változik, ki hogyan viszonyul a kérdéskörhöz, azonban azt fontos megjegyezni: nincs már idő éveket várni arra, hogy az emberiség felelős része valóban felébredjen, és mindenki megtegye egyéni szinten azt, amire képes.