Egy globálisan felmerülő, az emberiséget komolyan veszélyeztető probléma egyéni szinten érdekes módon csak érzelmi/érdeki szempontból megközelítve válhat fontossá.
Pontosan így történt ez velem is.
Csak áltatnám magam (és mindenkit, aki ezeket a sorokat olvassa), hogy környezettudatosnak születtem. Sok-sok évig még fel is bosszantott, ha valaki meg kívánt győzni arról, hogy ne használjak spray dezodort, mert kilyuggatom az ózonréteget, és hogy a papírt ne gyűrjem bele a szemetesbe, mert erdők pusztulnak ki a hanyagságom miatt. Középiskolában még pályázatot is hirdettek a témakörben, a lényeg az volt, hogy „újraértelmezett anyaghasználattal” – szemétből – tervezzünk működőképes használati tárgyakat, ruhákat, vagy bármit, ami eszünkbe jutott. Az efféle pályázatokon persze nem kötelező, de mindenkinek ajánlott részt venni. Ennek megfelelően a diákság nagy része utálta is – velem együtt –, hiszen a szakórákon kötelező volt ezzel foglalkozni az egyéb, régebb óta futó tevékenységek mellett.
Kapcsolatom a bolygónk megmentéséért folytatott harccal akkor sem mélyült el, mikor a kereskedelmi tévék híradóiban bárgyú befejezésként állatkerti szenzációkról számoltak be, miszerint egy-egy kihalásban lévő faj egy új állatbébivel gazdagodott. A szemétszedő akciókról és az aluljárókban letámadó aktivistákról már ne is beszéljünk.
Érdekelt viszont a lakberendezés és a barkácsolás. A mai napig arra törekszem, hogy éppen annyi tárggyal rendelkezzem, amennyi feltétlenül szükséges a fennmaradásomhoz, nem többel. Ezzel párhuzamosan megőrjít, mikor szüleimet meglátogatva újabb és újabb ránk sózott lomokat és ruhákat találok az amúgy is zsúfolt és nem praktikusan kialakított házban. Szépen lassan szelektálási mániám lett, mindent ki akartam dobni, amit nem használtunk vagy csak útban volt. Kisebb mennyiségeket csak a szemetesbe, nagyobbakat a lomtalanításra. Ez ment egy rövid ideig, aztán beláttam, hogy van az a mennyiség és anyagfajta, amit nem lehet csak úgy kidobni. Ez a folyamat párhuzamosan zajlott Budapest szelektív hulladékgyűjtő szigeteinek kialakításával, így lassan felfedeztem, hogy a több kilót nyomó általános iskolás füzeteim kiválóan elférnek az utcában található papírgyűjtőben. A hab a tortán az volt, mikor szembesültem vele, hogy a megunt ruhaneműket is összegyűjtik rászorulók számára, tehát a sok év alatt felgyűlt, másoktól kapott, de soha nem hordott darabokat van hova vinni. A „kidobálós” szokás odáig vezetett, hogy komolyan érdekelni kezdtek azok a gyűjtőhelyek, ahova lelkiismeret-furdalás nélkül el lehet vinni a veszélyes hulladékokat, az üvegeket és bármit, amire nincsen szükségünk. A szelektálók mennyországa azonban akkor jött el, mikor a nagyszüleim házába költöztem egy időre, ahol a több tíz év alatt összegyűjtögetett kacatok kazlai fogadtak. Hetek teltek el úgy, hogy csak ezzel foglalkoztunk. Papírhegyeket a papíros kukába, flakonokat és nejlonzacskókat a műanyagos kukába, több zsáknyi lejárt gyógyszert a patikába, növényi hulladékot a növényi hulladékgyűjtésre, ruhákat a rászorulóknak, a több száz üveget az üveggyűjtőbe, fáradt olajat a benzinkútra, lomokat a lomtalanításra. Ez alatt a pár hét alatt olyannyira örömömet leltem a ház átrendezésében és kitisztításában, hogy észre sem vettem, mennyire tudatosan válok meg a hulladékoktól.
Itt kell visszakanyarodnom mondandóm elejéhez, miszerint rá kellett jönnöm, hogy az embereket borzasztóan nehéz megszólítani! Egyénenként változik, ki hogyan viszonyul a kérdéskörhöz, azonban azt fontos megjegyezni: nincs már idő éveket várni arra, hogy az emberiség felelős része valóban felébredjen, és mindenki megtegye egyéni szinten azt, amire képes.
